Egy hosszabb játékmentes, és passzív állapotot lezárva, sikerült összeszervezni egy játékülést, a csapat régi vágyát beteljesítendő elkezdtünk coventust alkotni, Ars Magica-hoz. Az első gondok a magyar nyelvű alapkönyvek előkaparásával kezdődtek, ugyanis a tulajdonunkban lévő mindkét kötetnek lábakélt, de szerencsére szorgos kezek beszkennelték, és feltették a hálóra... örök hála érte. Érdekes élmény, reggel 10-től este 7-ig építettük 4-en, de a karakteralkotásig nem jutottunk el, és a gazdaság megszervezése sem lett zökkenőmentes. Ugye azt tudni kell, hogy ebben a rendszerben a játékosok együttesen egy középkori mágusrendházat személyesítenek meg, számos karakter készül így, logikus összefüggő közösséget alkotva. Pl. nálunk kb. 70 fős lett a coventus lakossága. A mágusok 3 főt tesznek ki, megbízható bajtársaik 14-en segítik munkájukat, a röghözkötött jobbágyok 60-an képezik a gazdasági alapot(közülük 10 karonülő poronty). Próbáltuk a lehetőségekhez képest önellátóvá tenni az egész struktúrát, viszont már alapvető dolgok sem fértek bele, példáuln nincs kőfaragónk, a bonyolultabb szakmákra, mint például az üvegfúvás, vagy papírmerítés már nem maradt a létszámból. A gazdasági szervezés nagyon élvezetesre sikeredett, mégis eltörpült a visforrások (mágikus kutak) meghatározásához képest. Itt a germán mitologiát hívtuk segítségül, mivel a coventus a Rajna partjához közel helyezkedik, így a folyóhoz kötődő meséket használtuk fel. A Nibelung kincs, illetve Lorelei került felhasználásra.
Vicces momentum, hogy amikor a középkori ember babonás félelmeiről győzködtük az egyik játékostársat, példának egy óriást hoztunk fel, ez az ötlet felhasználásra került, és így született meg coventusunk első szövetségese Kóborc, a mocsári óriás. Történetét lásd alább:

Történt egyszer, régen, hogy Freya istennő lejött férje Gerd után a halandók közé, aki jó ideje múlatta kedvét közöttük. De mivel éjjel érkezett, nem a szivárványon lépdelt át Asgardból az emberek világába, hanem a telihod fényén ereszkedett alá.
Éppen mielőtt a lába a földet érte volna, felhő takarta el a holdat, így Freya leesett, pont egy sziklára, ami harminc darabra tört szét. A roppant csapástól az a darab, amit a lábával érintett, üst formájúra hajlott. A hold elszégyelte magát, hogy egy pillanatra elengedte a szép istennőt, azóta is minden teliholdkor az üstbe hullatja könnyeit.
Később az eset után egy tündért, Sigrun valkűrt bízták meg a szent hely őrzésével, ahol összegyűlnek a hold könnyei, de Sigrun szerelmes lett egy halandó ifiúba, ezért elhatározta, hogy új örzőt keres a szikláknak, hogy meg tudja hódítani a halandó szivét. Meg is örült, mikor az erdő madarai megsúgták neki, hogy egy óriás tart őrhelye felé, pompás szarvassá változott, úgy ment elé. Az óriás nagyon megéhezett, mikor meglátta a szarvasként mutatkózó tündért, követte az erdőbe, egy tóig, ahol a szarvas hatalmas ponttyá vátozva a vízbe ugrott. Az óriás sem volt rest, és mivel igen szerette a halat, utána ugrott, de a tavi hínár, amit Sigrun megbűvölt szorongatni kezdte, és a mélybe rántotta. Hiába csapkodott nem szabadult, és hamar feladta a küzdelmet, ekkor a tündér megeskette az óriást, hogy őrizze élete végéig a sziklákat, vagy nem engedi el a hínár szorításából. Az óriás elfogadta az alkut, azóta is a sziklákat vigyázza.

Kóborc a Rajna menti Vidraláp lakója, már időtlen idők óta. Sosem szerette, ha háborgatták. Ha birodalmába emberek tették be lábukat, ő szemernyit sem tétovázott. Sorra ebrudalta ki a nem kívánatos vendégeket. Egészen addig a felejthetetlen napig, amíg egy védtelen, csapzott szőrzetű öreg remete meg nem jelent a birtokán…
Amikor az óriás felismerte, hogy a remetét nem tudja pusztán hatalmas termetével és félelmetes erejével eltántorítani céljától, akkor elkezdett érdeklődést mutatni a furcsa szerzet iránt. Nem mintha a melák nem kedvelte volna ezt a fajta étket. Kóborcot sosem izgatta, hogy milyen lényből származott az általa fogyasztott hús. A területére tévedt emberekkel azonban kivételt tett, nem volt ő annyira mulya, hogy minden jött-ment kétlábút felzabáljon. Pontosan tudta, hogy tőle független és nagyobb hatalmak igen hamar felfigyelnének rá s mocsári idilljének gondolkodás nélkül drasztikus véget vetnének. Ezért a jó öreg megfélemlítéshez fordult, amikor csak tehette. Így mindenki suttogott a környéken a vidralápi emberevő óriásról, de senki sem nagyon hitt egy-egy bolydult elméjű paraszt beszámolójának. Persze a mocsárt nagy ívben elkerülték.
Kóborc végül nem látott más kiutat a frusztrál helyzetből, így éhsége csillapítása mellett döntött. Hamar megtanulta, hogy a látszat csal. Megtanulta továbbá, hogy mire képes egy mágus és mi is az a björnaer ház. Valamint azt a későbbi életét is erősen meghatározó tényt, hogy vannak mások is, akik bujkálni kényszerülnek a világ elől. Hasonló emberfeletti hatalommal rendelkező lények, mint ő. Tudta, hogy nincs más választása, vagy hozzászokik az új vendéghez vagy mennie kell. Az utóbbi pedig a végzetét jelentette volna. Idővel pedig nem hogy elviselte, de kimondottan meg is kedvelte újdonsült kompániáját. Rájött, hogy rejtőzködni sokkal kevésbé unalmas, ha társaságban van az ember (vagy óriás).
Erre várt a türelmes mágus és értesítette is bajtársait, akik csakhamar meg is érkeztek. Az óriás felháborodás és ámokfutás helyett sokkal inkább sértődéssel kezelte a kialakult helyzetet. Nem hitte volna, hogy valaki beleszól az öreg varázslóval kialakított életébe. Meglepetésére viszont, több björnaer jelent meg a birodalmába, akiknek hasonló mentalításával gyorsan közös nevezőre jutott.
A betelepült emberek sosem akarták irányítani a barátságos melákot. Az öreg vándoruk hamar megtörte kezdeti próbálkozásait s megbarátkozott az óriással. Idővel kialakult egy tökéletes harmónia a vadonban dolgozó misztikusok és e hatalmas lény között. Egymást segítve folytatták így létüket a rejtőzködés sajátos világában. Így változott meg Kóborc, a mocsári óriás élete Krisztus utáni év 1003. tavaszától.

 Béta honlap